Párizs megér egy misét - azaz terepfutás Párizsban2012. március 27. (kedd) 23:07 - manbo

Érdekesen működünk mi emberek. Mások életét és cselekedeteit jobban átlátjuk, mint a sajátunkat. Mindig mindenkinek pontosan meg tudjuk mondani, hogy mit kell csinálnia, hogy így vagy úgy járjon. Egyértelmű, egyenes és következetes tanácsokat osztunk. Ezzel nem is lenne semmi gond, csak hát közben pont a legfontosabbat felejtjük el. Mégpedig a saját életünkben saját magunkra alkalmazni a megszerzett tudást és tapasztalatot. Nincs olyan, hogy nem tudjuk, mit kell csinálnunk, vagy nem tudjuk hol rontottuk el. A tudás mindig bennünk van, csak pont saját magunkra alkalmazni a legnehezebb feladat. Ezért tanuljuk is hosszú életeken keresztül…

30_1_680.jpg

Pénteken este érkeztem meg Párizsba Athoszékhoz a szállásunkra. Jó hangulatban teltek az órák, nem aggódtunk a másnapi verseny miatt, hiszen a 80 kilométeres táv mellé „csak” 1500 méterszintkülönbség társult. Az elért top magasságunk a 190 métert nyaldosta és a legnagyobb szintvesztések is maximum100 méterkörül alakultak. Szóval a „nagymellényű” hegyi tapasztalat leintette az óvatosságot és a kellő tiszteletet. „Nem lesz nehéz, pörög majd” gondoltam és a négy frissítő is elég szokott lenni egy 80 kilométeres versenyen. Később aztán kiderült, hogy mekkorát tévedtem…

30_2_200.jpg

Másnap gyors reggeli és metrózás után felvettem az Eiffel-toronynál lévő célnál a rajtszámom. Majd egy búcsúpillantás a „vasszörny” felé, hiszen pár óra múlva futva úgyis visszatérek ide. Irány a RER nevű vasút és egy bő óra alatt már ott is vagyok a rajtnál. Kicsit kifutok az időből, mivel már csak 20 perc maradt a rajtig. Csomagleadás, toalett, pár korty víz és irány a rajtkapuhoz való tülekedés. Na, itt már látszik a hibatenger innenső partja, ugyanis a reggel 7 órakor elfogyasztott két pudingos csiga és 2 dl GM kezd kiürülni belőlem. Most dél van és reggeli óta semmi, semmi, majd megint semmi csak az a pár korty víz. Elbírom én ezt gondoltam (ego), de a vonaton már porzott a szám, persze hogy szirénázott bennem a figyelmeztetés (vigyázz meleg van nagyon, ez így kevés, inni, enni, inni). „Elbírom”, mondja újból és újból az ego, és én elhiszem neki, leállítom a belső szirénákat, odaállok szomjasan, éhesen üres kulacsokkal a rajthoz…

Érdekes ez. Mélyen tudjuk, mit kellene csinálni és mégsem hallgatunk magunkra. Nem hallgatunk arra a „hangra” amivel másoknak a legnagyobb bizalommal beszélünk…

30_3_200.jpgEldördül a start és egy kb 8-10 fős élbolyban futok. Jó a tempó, sík majd hullámos kavicsos sétányokon visz az utunk. Golfpályák, tavak, házak, erdők, parkok. Elrepül az első 15 kilométer, a versenyzők figyelik egymást, egymás jelzéseit fürkészik. Vihar előtti csendre emlékeztet mindig ez az időszak…Eric beleerősít, én vele megyek, a többiek meg leszakadnak. Hallgatom Eric légzését és összehasonlítom az enyémmel. Elmosolyodok, mert azt tapasztalom, hogy ennél a tempónál ő mintha jobban lihegne. Tervezgetek is előre egy kicsit, hogy miként szakítom majd le, amikor egyszerre csak úgy 20 kilométer körül egy kis emelkedőn (5 méteres) elszáll a légzésem (lihegni kezdek) és mintha valami fejen talált volna. Kiver a hideg izzadság, tompává válnak a lépéseim, oda a lendület, zsibbad a nyakam. Egyből tudom, hogy nagy baj van. Elveszem a „gázt” a többiek egyből utolérnek. Beállok mögéjük és próbálok így beutazni az első frissítő pontra, ami sikerül is. (22,6 km) Végre iszok, majd eszem pár kocka csokit. Megtöltöm a kulacsom, de berakva az új vesetáskába rögtön érzem, hogy nem stimmel valami. Persze a végére-véresre töri a hátam az a s..r. Megy az élboly tovább, de én már úgy érzem magam, mint egy hengerfejes autó. Nem húz a motor, leszakadok. Megkezdődik az agónia. Folyamatosan romlik a tudatom, beindulnak az ösztönök és a vészforgatókönyv. Érzem, hogy még lefelé megyek a gödörben… Próbálom menteni magam, így megeszek és megiszok mindent, ami még nálam van. Nem sokat segít, így egyre többen leelőznek. Elengedem őket, mert esélyem sincs, hogy velük fussak, az is csoda, hogy még haladok. Víz kellene elsősorban, de itt nincs patak vagy vízfolyás, vagy egy szimpatikus néző, akitől kérhetnék pár kortyot. Aztán a dehidratáltságtól megjelennek az első görcsök a lábamban. Egyre sűrűbben, sőt már a legkisebb emelkedőtől is egyből ránt a comb és a vádli. Ismerem ezt az érzést jól, rengetegszer átéltem és kijöttem már ebből, de ahhoz víz kéne. Az pedig még órákra van tőlem. Nehéz időszak, makacson küzdök a mozgásban maradásért. A földről felszedem az eldobott zselés vagy kiürült energiás tubusokat. Próbálok pár cseppet nyerni ezekből is. Aztán érzem, ahogy lassan felülkerekedek. A gödör aljáról elindulok felfelé. Az energetikám visszaáll, tudatom tisztul.  Ráadásul elérem a következő frissítő pontot. Itt csak víz van, de nekem az is elég. Iszok, és csak iszok. Leülök egy székre és öntöm a fejemre a vizet, majd nézem, ahogy folyik a lábamon lefelé. Beugrik, hogy ültem már így a 2008-as UTMB-n fél távnál. Most is durván a felénél járok. Megértem a párhuzamot, így gyors belső leltárt készítek. Most sincs semmi komoly bajom. Felállok, és elkezdek futni. Most már tényleg felfelé abból a fránya gödörből… Onnantól már nem előzött le senki futás közben. Folyamatosan javultam egyre tisztuló tudattal és egyre eltökéltebb tapasztalattal, hogy soha semmit ne becsüljünk le. A maradék 35 kilométeren még jó párszor próbára tették a hitemet a kisebb nagyobb eltévedések (8-10 perc). De kiálltam mindent és nem zökkentem ki a kialakult egyensúlyomból. Az utolsó 10 kilométernem túl szép tájilag. Sok aszfalt, autók, forgalom és a távolban a Eiffel-torony párás képe. Érdekes varázsa van ennek a „Tejfel”-toronynak. Ahogy közeledünk hozzá, egyre jobban vonz. Szinte magához rántja az embert fizikálisan és szellemileg is. Csak közeledek, közeledek, aztán egyszer csak sípol egy rendőr, az utat lezárják egy pillanatra, és én átkocogok több száz autó előtt a torony lábához. Kapok egy jegyet (minek is?) és a kordonok között elindulok a lépcsősoron felfelé. Irány az első emelet!  Ahogy lépdelek felfelé a vaskorláttal segítem a haladásom. Furcsa a fém tapintása, lágynak, puhának, rugalmasnak érzem. Mintha élne a vas. Balra nézve meglátom a messzi erdők felett lemenő nap vörösen izzó korongját. Most, ebben a pillanatban barna „vasszörny” végképp megszépül számomra. Beérek, felnézek az égre, ahogy szoktam, de csak vasat látok mindenütt. Mégis ez a vas most megnyugvással tölt el, elértem a célom.

Aztán a nyugalmam méregé vált, haragszom magamra. Csóválom a fejem, mert tudom mit kellett volna és mégsem azt tettem. Százszor, ezerszer, milliószor is megtapasztalunk, megtanulunk valamit az életben, de utána egyszer-egyszer mégis újból elrontjuk az egészet. Mire jó ez? Van ennek értelme? 

Csak ennek van. Úgy hívják, hogy ÉLET.

Igen, nagybetűsen…

Vissza